Anya vagyok. Talán nem nagybetűs, biztosan nem tökéletes, valószínűleg nem is a legjobb. De anya vagyok. Három gyerekkel. Három kamasszal. Három majdnem felnőttel.

Nem könnyű!

Nem vagyok egy mai csirke már, a negyvenes korosztályhoz tartozok. (Jut eszembe: Negyven vagyok, velem ne...) Talán azért sem könnyű most, mert már fárad a testem, keményedik a lelkem, dacos az akaratom, nem tudom. Nem mintha huszonévesen könnyebb lett volna, mikor mindenki apró volt, én meg tapasztalatlan. De az más. Akkor mindenhez kellettem, minden percet kitöltöttek, 24 órás figyelmet igényeltek.

Most önállósodnak.

Van aki felnőtt, úgy igazán. Néha ő a mi anyánk. Okoz bőven lelkiismereti problémát, mikor diákmunka után hazajön, és ő főzi a vacsorát. Tudom, szívből-szeretetből teszi, de talán mégsem ez lenne a dolga.

Van aki nem tudja, fel akar-e nőni. Ő hol kisgyerek, aki az ágyamba bújik. Hol támaszt nyújtó felnőttecske, aki a legrosszabb napokon is megnevettet minket.

Van, aki elment. Lassan egy hónapja nem él velem. A legkisebb, aki nem is kicsi. De döntött, az édesapjához költözött. Talán igaza lesz, ő ott lesz boldog ember. 

Nehéz elfogadni.
Nehéz átélni.
Nehéz mindig mosolyogni.

Felnőnek.

Önállóak.

Döntenek.

Élnek.

Nekem már csak az marad, hogy minden szeretetemmel a szívemben, minden erőmmel a lelkemben mögöttük álljak. Biztassak, lelkesítsek, támogassak.

Legyek ott, ha kell egy váll.

Ha sírni kell.

Ha nevetni kell.

Ha otthon kell.

Itt vagyok. Anya vagyok. Talán nem a legjobb, de igyekszem. 

Ha kicsit is jól csináltam eddig, akkor ők is tudják-érzik: itt vagyok. Itt leszek. Mindig.

Ugye tudják?