Gyerekkoromban a nyári szünidő jelentős része azzal telt el, hogy a nap egyik felében édesapámmal begyűjtöttük a termést zöldborsótól a meggyig, egrestől a kelkáposztáig, a nap másik felében pedig édesanyámmal feldolgoztuk, elraktuk.

Házasságom évei alatt pár évig éltünk nagy telken kertes házban. Ott én is belekezdtem egy 800 négyzetméteres veteményeskert létrehozásában, melyek gyümölcsfákkal gazdagodtak. Ez már nekem sokkal több munkát jelentett, mint a szüleim mellett végzet kis kertészkedés, fárasztó volt, de élveztem. Sajnos, mire igazán kialakult volna amit szeretnék, elköltöztünk. Most pedig nagyvárosi társasházban időnként visszasírom a napon izzadva töltött időt, amikor minden erőmmel azért dolgoztam, hogy aztán valami nagyon finomat varázsoljak belőle. Szerettem azt a csodát, amikor a mit főzzek? kérdésre az volt a válasz: kimegyek a kertbe, szétnézek!

Szóval mostanában irigykedek. Mert nincs friss termésem. Befőzésre való mennyiséget pedig nem tudok megvenni. De most kaptam. Barackot. Sárgabarackot.

És mosolygott a lelkem.

Főztem dzsemet, sütöttem barackos lepényt. A lányaim élvezték. Ízlett. Finom lett. Büszkék voltak rám, ők már nem emlékszenek az óvodás kori nagy befőzésekre.

Mosolygott a lelkük.

Együtt mosolyogtunk...

Köszönöm annak a drága barátnőnek és az édesanyjának, akik gondoltak ránk, amikor kimaradt pár kiló finom gyümölcs!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.