csak nem megy a teljes őszinteség.

Nem vagyok még felkészülve rá, hogy nyilvános legyen, ki vagyok. Most azt érzem, akkor nem tudnék teljesen őszinte lenni sok kérdésben. Épp ezért eltűntem egy kicsit, ugyanis most volt a 40. születésnapom. Ha a napján írok róla, az egyértelmű, így talán nem annyira. (Bár, ha egyszer rájönnek a szeretteim, ki vagyok én igazán, ezer és ezer vicc és élcelődés céltáblája leszek emiatt!)

Szóval, születésnap. A kor nem visel meg, már évek óta negyvennek vallom magam. És még pár évig ez így is marad :)
Mindezek ellenére hozott pár meglepetést a dátum. Meglepetésbuli a gyerekeim szervezésében. Igazi barátokkal, tényleg meglepődve. Összefogással, amit nem gondoltam. Bulival, zenével, pálinkával, szerelemmel. Tökéletes este volt!
Itt volt a másik felem, aki nem a másik felem... Évek óta vagyunk egymásnak, mégis most először voltunk együtt ilyen ünnepen. Fantasztikus érzés volt. Boldog voltam. 

De csak voltam :( Megbánta, hogy jól érezte magát velem. Fél. Borzasztóan. Gondolom, ennek az lesz az ára, hogy hetekig nem láthatom majd. Talán nagyon buta vagyok, de ennek ellenére azt gondolom, hogy megérte! Nekem megérte. Szerintem neki is. Ok nélkül fél. De nem hiszi el. Nem is fogja még sokáig. Talán majd egyszer elhiszi, hogy vannak barátai. Igaziak. És rájön arra is, kik azok. Akkor majd megérti, hogy nem kell félnie, mert közös barátaink mindkettőnket szeretnek. Nagyon.

Barátok. Mennyi csodát jelent ez a szó! Negyven év alatt azért megfordul egy-két ember az életünkben. Sajnos cserélődnek is. Nekem az elmúlt hónapokban bőven volt lehetőségem ezt megtapasztalni. Vesztettem el olyanokat, akiket öröknek hittem. És örökre nyertem olyanokat, akikről azt gondoltam, csak rövid időre a kényszer hozta. Néha csodálkozva figyelem az átalakulásokat, néha sírok miatta, néha túlcsordul a lelkem. De most azt gondolom, olyan szilárd kör alakult ki, amin már semmi nem változtat. Ők vannak nekem, és maradnak is. Érzem, szeretnek, érzem, szeretem őket. Nem szavakkal. Lélekkel. Tettekkel. Belülről.

És hát persze ott vannak a fantasztikus gyerekeim, akik ezt a csodát adták nekem. Hihetetlenek! Megcsinálták anélkül, hogy bármit megsejtettem volna! Volt gyanúm pár héttel előtte, de teljesen elaltatták. Nagyon ismernek :) Tudták, mit fogadok el, mit nem, minek fogok igazán örülni. Nem estek túlzásba annak ellenére, hogy fantasztikusan kitalálták, és még fantasztikusabban végig is csinálták! És a legjobb? Éreztem, kamaszok ide vagy oda, mennyire szeretnek! Kell ennél több???

A tanulság:

Negyven vagyok. Boldog vagyok. Az élet szép!

Megtalálni rosszban a jót? Ehhez hatalmas optimizmus és derűlátás kell.

Vagy ha nem ez, akkor nem tudom, mi szükséges!

Sok minden kétségbeejtő körülöttem mostanában, erről még nem írtam, mert nem megy. Zakatol az agyam szinte megállás nélkül. Óriási mélypontokkal, és hangyányi kis lépésekkel felfelé.

Nagyon sok esemény, történet (vagy épp meg nem történések), elhangzó szavak (vagy épp bennragadt mondatok), szóval úgy érzem, sok minden húz lefelé.
Bár minden erőmmel a süllyedés ellen küzdök, de ilyen napokon hajlamos vagyok kételkedni.

Épp ezért nagyon alaposan kellett átgondolnom a mai napomat, hogy őszintén és hálás szívvel lássam a mai nap csodáit. De sikerült!!!

Reggel barátnős kávé, kikapcsoló beszélgetéssel
Délelőtt rövid, de tartalmas beszélgetés a lányaimmal
Délután jó kedvű főzés a kölyökkel
Később délután egy nehezen induló, de izzadós és jól eső edzés
Jókedvű vacsora a lányaimmal, akkor is, ha nagyon nem volt diétás
Este jelentkezett a fiam pár száz km távolságból

Hiába, a látszat csal! Ez egy csodás nap volt!

Gyerekkoromban a nyári szünidő jelentős része azzal telt el, hogy a nap egyik felében édesapámmal begyűjtöttük a termést zöldborsótól a meggyig, egrestől a kelkáposztáig, a nap másik felében pedig édesanyámmal feldolgoztuk, elraktuk.

Házasságom évei alatt pár évig éltünk nagy telken kertes házban. Ott én is belekezdtem egy 800 négyzetméteres veteményeskert létrehozásában, melyek gyümölcsfákkal gazdagodtak. Ez már nekem sokkal több munkát jelentett, mint a szüleim mellett végzet kis kertészkedés, fárasztó volt, de élveztem. Sajnos, mire igazán kialakult volna amit szeretnék, elköltöztünk. Most pedig nagyvárosi társasházban időnként visszasírom a napon izzadva töltött időt, amikor minden erőmmel azért dolgoztam, hogy aztán valami nagyon finomat varázsoljak belőle. Szerettem azt a csodát, amikor a mit főzzek? kérdésre az volt a válasz: kimegyek a kertbe, szétnézek!

Szóval mostanában irigykedek. Mert nincs friss termésem. Befőzésre való mennyiséget pedig nem tudok megvenni. De most kaptam. Barackot. Sárgabarackot.

És mosolygott a lelkem.

Főztem dzsemet, sütöttem barackos lepényt. A lányaim élvezték. Ízlett. Finom lett. Büszkék voltak rám, ők már nem emlékszenek az óvodás kori nagy befőzésekre.

Mosolygott a lelkük.

Együtt mosolyogtunk...

Köszönöm annak a drága barátnőnek és az édesanyjának, akik gondoltak ránk, amikor kimaradt pár kiló finom gyümölcs!

Évek óta nem nézek híradókat. Van az életemben éppen elég rossz, amit nem zárhatok ki, amivel muszáj foglalkoznom. Gondoltam, amit befolyásolni tudok, azt kordában is tartom. Nem kell felesleges rossz hír, nem kell katasztrófa, nem kell erőszak. 
Persze így sok mindenről lemaradok, vagy legalábbis lekésem az aktuális fontos dolgokat. Igaz, van ebben jó is: már csak akkor olvasom-hallgatom a vezető szenzációkat, ha több oldalról, több fórumon, több okos és hozzáértő ember mondott véleményt. Így sok információhoz jutok ugyan egyszerre (amire akkor sok időt is szánok), igaz, megvan cserébe az a tévhitem, hogy jobban átlátom a dolgokat, mintha az első öt másodpercben magával ragadott volna a szenzáció.

Így jártam most a devizahitelesek ügyével. Pedig engem is érint. Mégsem foglalkoztam vele. Olyannyira nem, hogy elsőszülött gyermekem hívta fel rá a figyelmemet.

És elkezdtem olvasgatni....

Kár volt. Vagy én vagyok szőke ehhez, de nagyon.

Értem én, hogy hej de jó lesz nekünk. Értem, hogy visszajár. Értem, hogy most - akkor is ha csak félig-meddig, de - igazságot szolgáltatnak. 

De:

Elolvastam többek között A Hir24, a HVG, az Index, az Origo, a VG cikkeit.

Sok mindent nem értek. Sok kérdésem maradt.

Félre ne értsen valaki, komolyan veszem. Nekem is van. Nagy összeg, hosszú időre, rossz feltételekkel, nagyon alacsony árfolyamon felvett, nehezen törleszthető, kiábrándító, elkeserítő....

De például akkor sem értem, hogy.

- Voltak olyanok, akik komoly segítséget kaptak a végtörlesztéshez, most mégis újra segítségre szorulnak?
- Árfolyamrögzítés. Volt. Van. Megérte? Ők most jól jártak, vagy jobban jártak, esetleg még jobban vagy a legrosszabbul?
- A megoldáscsomag miben és hogyan fogja megkülönböztetni a rendesen fizető (és ettől tönkremenő) adóst a nem fizető (és ebben tönkremenő) adóstól?
- Komolyan azt gondolják, hogy minden egyes szerződést valaki el fog olvasni, el fog bírálni, mindenkinek egyesével kiszámolják a visszajáró összeget? Lesz erre ember? És kihez fog tartozni, a bankhoz, a kormányhoz, esetleg szakember lesz, aki független, vagy egy devizahiteles, aki érdekelt? Van olyan személy ebben az ügyben, aki nem elfogult valamelyik irányban?
- Tudom, sokan meggondolatlanul vették fel a devizahitelt. Van akit nem is érdekelt. Van, aki kényszerhelyzetben volt. Van aki nem is értette, mit ír alá. Jól esik, hogy törődnek velünk, jól esik, hogy a bank talán most már nem tehet meg bármit velem. De miért kell lesajnálni, időnként leszólni?
- Eddig a forintban eladósodottak számítottak okosnak, felelősen gondolkodónak. Most viszont olvasható itt-ott pár olyan mondat is, miszerint az ő terheiken is könnyíteni kellene... Akkor talán végre kimondható, mindegy, hogy forint vagy deviza, akinek ma Magyarországon hitele van, az sajnálatra méltó és segítségre szoruló!

Túl sok bennem a kérdés. Pedig napok óta olvasom az ide tartozó válaszokat.

Talán nem kellene.

Majd egyszer megtudom.

Majd kiszámolják nekem.

Értesítenek.

Visszafizetnek.

Addig meg én fizetek.

De jó nekem!

Az esős napok után őszintén jól esett napsütéses reggelre ébredni!

Mosolyogtam reggel...

A nap végén kamaszokkal végignézni a Remény rabjait. Lélekemelő.

Mosolyogtam este...

Jó volt a kezdete, jó volt a vége. Hálás vagyok a tegnapomért.

A Nő. Igen, így nagybetűvel.

Szeretnék az lenni. Legbelül. Érzésben.

Már három gyermekes anya voltam, majdnem harminc éves, amikor egy Úr (tényleg!), akit nagyra becsülök, tisztelek, azt mondta nekem, én vagyok a legnőiesebb nő az egész irodaházban. Mit mondjak, nem hittem el neki! Soha nem éreztem magam Nőnek. Még csak lánynak sem. Bátyám van, fiúk között nőttem fel, soha nem voltam szoknyás-kopogóscipős-rózsaszín kislány. Ő mégis látott, érzett bennem valamit. Ami meglepett, amit nem értettem, nem akartam elfogadni. 

De elmagyarázta: erről nem tehetek, nem mutathatom ruhákkal, ékszerekkel, frizurával. Ez bennem van, ha akarom, ha nem. Most sem igazán hiszem ezt magamról, de elindított egy irányba. Talán valamivel tudatosabban kezelem, hogy nőnemű vagyok. Talán kicsit jobban figyelek azóta. Bár ma is inkább farmeres-pólós-tornacipős csaj vagyok.

Be kell vallani: az igazi változás 30 után kezdődött, és a válás után erősödött :) És azt is vállalnom kell, hogy a visszajelzések nagyon sokat segítettek! Igaz, itt már nem volt mindenki Úr, sokkal inkább, férfi, pasi... Volt idő, mikor az Urak társasága nem érdekelt. :) Mást akartam. Akkor az kellett, hogy tényleg érezzem, nőből vagyok. Nem tudom, mennyire elítélendő, büszke sem vagyok rá, de az is én voltam. Egy húzós évig. Jó, semmi vadat, semmi extrát nem tettem, de azért megszereztem, amit akartam... És egy év bőven elég volt belőle!

Ma? nyugodt vagyok. Lassacskán Nő is leszek. Érzem. Ott legbelül. Büszke vagyok rá, hogy nőből vagyok. Élvezem. használóm, óvom és megbecsülöm.

Mosolyogva viselem. 

A mai csodámtól akkor is mosolygok, ha nem koncentrálok rá! Innen (is) tudom, hogy igazi!

A párom. Aki nem is a párom. Mert nem lehet az. Mégis azt érzem, ő az az ember, aki mellett a helyemen vagyok. Erről majd írok még, szerintem sokszor is, mert van mit mondani róla.

De a lényeg: fel voltam készülve rá, hogy hetekig nem találkozhatunk. És ma egy üzenet: van időnk :)

Nem sok, de igazi idő! Ami csak a mienk volt. És jó volt. Mosolyogtató. Élvezetes.

A mai csodám!

Anya vagyok. Talán nem nagybetűs, biztosan nem tökéletes, valószínűleg nem is a legjobb. De anya vagyok. Három gyerekkel. Három kamasszal. Három majdnem felnőttel.

Nem könnyű!

Nem vagyok egy mai csirke már, a negyvenes korosztályhoz tartozok. (Jut eszembe: Negyven vagyok, velem ne...) Talán azért sem könnyű most, mert már fárad a testem, keményedik a lelkem, dacos az akaratom, nem tudom. Nem mintha huszonévesen könnyebb lett volna, mikor mindenki apró volt, én meg tapasztalatlan. De az más. Akkor mindenhez kellettem, minden percet kitöltöttek, 24 órás figyelmet igényeltek.

Most önállósodnak.

Van aki felnőtt, úgy igazán. Néha ő a mi anyánk. Okoz bőven lelkiismereti problémát, mikor diákmunka után hazajön, és ő főzi a vacsorát. Tudom, szívből-szeretetből teszi, de talán mégsem ez lenne a dolga.

Van aki nem tudja, fel akar-e nőni. Ő hol kisgyerek, aki az ágyamba bújik. Hol támaszt nyújtó felnőttecske, aki a legrosszabb napokon is megnevettet minket.

Van, aki elment. Lassan egy hónapja nem él velem. A legkisebb, aki nem is kicsi. De döntött, az édesapjához költözött. Talán igaza lesz, ő ott lesz boldog ember. 

Nehéz elfogadni.
Nehéz átélni.
Nehéz mindig mosolyogni.

Felnőnek.

Önállóak.

Döntenek.

Élnek.

Nekem már csak az marad, hogy minden szeretetemmel a szívemben, minden erőmmel a lelkemben mögöttük álljak. Biztassak, lelkesítsek, támogassak.

Legyek ott, ha kell egy váll.

Ha sírni kell.

Ha nevetni kell.

Ha otthon kell.

Itt vagyok. Anya vagyok. Talán nem a legjobb, de igyekszem. 

Ha kicsit is jól csináltam eddig, akkor ők is tudják-érzik: itt vagyok. Itt leszek. Mindig.

Ugye tudják?

Kamaszként olvastam.

Akkor sem volt épp túl vidám az életem.

Kaptam, hogy tanuljak.

Eleanor H. Porter: Az élet játéka

Könyv. Mese. Vagy mégsem? Ajánlom minden korosztálynak!

Mostanában divat a pozitív gondolkodás, a gondolatok ereje, A Titok... Szerintem ez a könyv mindezek kezdete. Legalábbis az én lelkemben biztosan. Hiszen arról szól, hogyan élheti vidáman, elégedetten, egészséges lélekkel az életét egy igazán nehéz sorsú kislány. Van mit tanulni tőle!

És a lényeg? Találj mindenben valami jót! MINDENBEN!

De ha nem megy, legalább minden napodban találj egy jót. Amit jó látni, érezni, hallani, ízlelni, átélni. És gondolj erre. Csak erre. A nap végén írja felül minden negatív tapasztalatodat.

És mosolyogj. Ettől. A csodától. És add tovább:

AZ ÉLET SZÉP!